Das neue Unbehagen an der Erinnerungskultur: Eine Intervention by Aleida Assmann

Das neue Unbehagen an der Erinnerungskultur: Eine Intervention Reviews

• 
  Kuszma

  Múltja nem csak az egyénnek, hanem a közösségnek, a nemzetnek is van, következésképpen az emlékezés sem pusztán személyes, hanem kollektív is. Eszköz, amivel a társadalom tagjai összekötik magukat a régmúlttal – bár nulla emlékük (és gyakran mínuszba hajló tudásuk) van 1848, 1918, 1945 vagy 1956 eseményeiről, de mégis, a kollektív emlékek (és az ezeket megjelenítő aktusok: ünnepek, emléknapok, kulturális produktumok, média és közoktatás) segítségével valahogy viszonyulnak hozzá, önképük részévé teszik. Ez persze veszély, ezt tapasztaljuk. Mert a politika fegyverként is hasznosíthatja a manipulált múltat, jelszavakká desztillálja, amivel a saját céljai érdekében mozgósítja a tömeget. Ugyanakkor – mondja Assmann – az emlékezetkultúra esély is egy együttműködő, szolidáris és empatikus jövő építésére. Feltéve, ha sikerül legyőzni azon ösztönünket, hogy magunkat mindig passzív áldozatnak tekintjük (ezt hívják szép magyar szóval önviktimizációnak), és „a saját bűn(részesség) tudatát és az idegen szenvedés iránti empátiát magába olvasztva” a társadalmi felelősségvállalás egy teljesen új szintjét hozzuk létre.
  
  Nagyjából ezt kívánta elvégezni a holokauszt kapcsán Németország is, ahol a világháborút követő hallgatás és felejtés (ami kétségkívül segített abban, hogy Nyugat-Németország integrálódjon a nyugati hidegháborús blokkba) részben a ’68-as nemzedék lázadó, sőt: agresszív fellépésének hála megtört. De a ’68-asok, amikor koruk politikusait náciknak nevezték, még nem tettek sokat, egyszerűen szembeállították apáik bűneit saját bűntelenségükkel, őket a nácikkal, magukat pedig az áldozatokkal (a zsidókkal) azonosítva. De az emlékezetkultúra több ennél: a nemzet felelősségének komplex elismerése, nem pedig a nemzet újbóli felosztása bűnösökre és bűntelenekre. Ezt követően aztán szép lassan a politika is magára vette a kérdést, és létrejött az a helyzet, amikor a holokauszt emléke egyfajta „negatív alapítási mítosz” lett (nemcsak Németország, de valahol az egész Európai Unió számára): az a történelmi szituáció, aminek megismétlődését minden áron, minden politikai erőnkkel el kell kerülni.
  
  Csak hát Assmann nagyon jól látja: azzal, hogy az emlékezetkultúra, központban a vitathatatlanul traumatikus holokauszttal, „hivatalossá” vált, újabb problémákkal nézünk szembe. Mondhatjuk, a győzelem egyben vereség is. Itt van mindjárt az, hogy a bevándorlók számára mennyire átélhető egy olyan múlt, amiben szüleik, nagyszüleik nem vettek részt. Meg aztán joggal tartanak attól egyesek, hogy a hatalom által kisajátított emlékezetkultúra torz lesz, tiltás és tabusítás kíséri. De a legnagyobb baj alighanem az, hogy a holokauszt monopol helyzete életre hívja a versengő áldozatiság fogalmát – a keleti blokk például nem annyira a holokausztot, inkább a szovjet elnyomást tekinti viszonyítási pontnak*, az afroamerikaiak a rabszolgaságot tárgyalnák bővebben, az algériaiak a francia gyarmatosítók rémtetteit, egyes németek pedig a kitelepítést. Satöbbi, satöbbi. És mind úgy érzik, hogy a nemzetszocializmus bűneire való emlékezés előlük lopja el a showt. És elindul a véralgebra. Meg a relativizálás.
  
  Nyilván a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Assmann nem is bagatellizálja a problémákat, hanem megkísérel egy olyan metódust felajánlani, amivel ugye a kecske is, meg a káposzta is kölcsönösen elismeri egymás áldozatiságát. (Bár a kecske ugye ebben a kontextusban… na mindegy.) Elméletében a különböző konkurens áldozati mítoszokból az jelentene kiutat, ha létrehoznánk egy „mindannyiukról mint tettesekről és áldozatokról szóló közös európai tudás”**-t, ahol a különböző emlékezetkultúrák nem versengenek egymással, hanem tanulnak egymástól: hisz ha egyszer valaki mélyen átérzi a trianoni döntést követő országvesztést, akkor bizonyára át tudja érezni a német kitelepítettek sorsát is, és akinek fáj a Gulágra hurcoltak sorsa, annak ugyan miért ne fájna Birkenau? Szép gondolat. Termékeny gondolat. Jó lenne dolgozni rajta. Kár, hogy amíg egyes pártok a saját nemzeti áldozatiságuk túlhangsúlyozásából politikai tőkét remélnek, addig erre nem nagyon sok esélyt látok. De azért tegyük el szebb időkre.
  
  * A magyar helyzet még meg is van spékelve azzal, hogy a kommunizmus mellett Trianon is hizlalja a gondolatot, hogy mi aztán igazán áldozatok vagyunk, minket mindenki csak bántott, de mi meg senkit. Ráadásul ez a kettő a Tanácsköztársaság eseményében mintha össze is fonódna. Ez a kettős kereszt pedig marhára megnehezíti, hogy felelősséget vállaljunk akár a monarchián belüli baklövésekért, akár a Kádár-rendszerért (ami voltaképpen egy össznépi kollaboráció volt, több gulyáshúsért), a holokausztban való részvételért meg aztán pláne.
  ** A mondatot Assmann Esterházytól idézi – amiért is kap is tőlem egy kövér piros pontot.
  
• 
  Dārta

  Grāmatu klubs #1 es nevaru saprast vai tas ir orģinālteksts vai tulkojums, vai mana mazā saskarsme ar sociālo zinātņu tekstiem, bet tā valodas barjera bija augsta, sajūta, ka vienkāršas lietas tiek pateiktas pēc iespējas neskaidrāk. Ja tiek pāri terminu un svešvārdu gūzmai, tad teksts ir vērtīgs un ideju pilns. Sākotnēji nezināju, ka pastāv kaut kāds īgnums par atcerēšanos, pēc tam vēl vairāk pārsteidza, ka tas ir kaut kas, ko es pati izjūtu. Mani visvairāk saīgno vēlme Latvijā konstanti identificēties kā upurim, runāt par latviešiem tikai kā cietējiem un rādīt visu melnbaltu. Man šķiet, ka arī latviešiem nenāktu par ļaunu iekļaut savā apziņā pāridarītāja lomu un pieņemt, ka tādi tēli kā Vilis Lācis un Herberts Cukurs arī bija latvieši, arī bija “savējie” un arī mums šobrīd ir arī daudz kā kopīga ar viņiem.
  
  https://www.rigaslaiks.lv/zurnals/sar...
• 
  Kristiāna

  Kāpēc to visu vajadzētu atcerēties? Vai nebūtu labāk beigt runāt par visām šīm ciešanām un likties mierā?
  Atbilde uz šo jautājumu ir vienkārša: kamēr tie, kas bija traumatiskās vardarbības upuri, neaizmirst šos notikumus, bet, gluži pretēji, padarījuši tos par stingru atskates punktu savā nacionālajā atmiņā, šīs ciešanas nevar pagaist vienkārši tāpēc, ka vaininieki tās vienpusēji ir aizmirsuši. Gluži pretēji, šādas vienpusējas atcerēšanās un aizmiršanas asimetriskās attiecības aizvien vēl veido pamatīgu pagātnes sloga daļu un turpina deformēt Eiropas iekšējo komunikāciju.
• 
  Raivis Spalvēns

  Svarīgākais teksts, kāds pēdējos gados lasīts. Iesaku ikvienam. Bet nav steigas, jo aktualitāte nezudīs vēl pāris dekādes.